Post by Akhilleusz on Oct 19, 2006 8:15:06 GMT -5
Bevezetés:
Athénnal szemben Spárta nem büszkélkedhet filozófusokkal, híres államférfiakkal, vagy művészekkel, két dologról híres; a kemény életmódról, melyet a mai napig a spártai jelzővel illetünk, és a katonáiról. A spártai hétköznapokban e kettő szorosan össze is kapcsolódott. A spártai társadalom egészét áthatotta a szigorú fegyelem, és az önfeláldozás. Az volt a céljuk, hogy tökéletes államukat, tökéletes katonák védjék.
A tökéletesség keresése Spártát különös hellyé tette; tiltották a pénz használatát, kötelező volt az egyenlőség, a gyenge gyermekeket elpusztították. A férfiak között kötelező volt a homoszexualitás, a nőknek pedig olyan társadalmi és szexuális szabadságban volt részük, ami ismeretlen volt az akkori antik világban.
Spárta történelme egyenlő a kegyetlen militarizmussal, az igen kiterjedt rabszolgatartással, és egy olyan rendszerrel, ami leginkább a modern kor diktatúráira emlékeztet. Ugyanakkor Spárta volt az első görög állam, amely meghatározta polgárai jogait, és kötelességeit. Ráadásul a perzsák ellen viselt háború miatt Athénnal együtt büszkén mondhatja magát a nyugati világ megmentőjének.
Bár a spártai eszmények nem olyan vonzóak, mint az athéni kultúra, mégis legalább annyira fontosak a nyugati civilizáció számára, mint mindaz, amit Athén jelképez. Így aztán bizonyos tekintetben a spártaiak története is olyan, mintha a miénk lenne, hisz a mi világunkra is jellemző eszmények egy részét e katonaállamban próbálták ki, jó 2500 évvel ezelőtt.
Egy új nép letelepedése:
Spárta a Peloponnészoszon terült el. E hatalmas félszigetet kopár hegyláncok uralják, köztük pedig mély völgyek húzódnak. Ez a szárazföldi Görögország legdélibb része. Az ókori görögök szigetnek tartották, és érhető is, hogy miért; itt szinte kézzelfogható a világtól való elzártság, és mintha a tájat is egyfajta ridegség hatná át. Ez a vidék azonban már jóval a spártaiak előtt történelmi szerephez jutott, 3000 évvel ezelőtt a trójai háborúban résztvevő görögök egy része innen indult harcba. Agamemnón, a görögök vezére a kelet-peloponnészoszi Mükénét uralta, és Spártától délre volt Meneláosz és felesége Heléna palotája. A trójai szép Heléna, a háború oka spártai származású volt. E világ azonban i.e.1100-ban valami miatt elpusztult. Senki sem tudja mi történt; földrengés, rabszolga felkelés, vagy meteorit becsapódás, de tény hogy a Mediterráneum keleti felének - szép Heléna otthonának - tűz és pusztulás lett a sorsa. A korszak romjai még egy ideig fent maradtak, de egy történelmi korszak lezárásaként sötét és zavaros idők jöttek.
A sötétség századaiban azonban észak felől hazát kereső új törzsek bukkantak fel. Egy újfajta görög nyelvjárást beszéltek, és juhokat, kecskéket terelve érkeztek a történelmi vidékre. Megtelepedtek a Peloponnészoszon, és egyes törzseik Meneláosz egykori birtokaira vetődtek. A szerencse melléjük szegődött, úgy érezhették, hogy a Paradicsomba jutottak. Az Euratas (ejtsd: Uratasz) folyó medencéjébe jutottak, amelyet észak-déli irányban 80 kilométernyi gazdagon termő föld borít, amit egy egész évben bővizű folyó szel át. A pásztorok egy része felhagyott mesterségével, és letelepedett az olajfa ligetekben. Létrejött egy új Spárta, és az új spártaiak templomot állítottak a legendás uralkodó Meneláosz és egykori hitvese emlékére.
A sötét századokat követő megújulás során Hellasz-szerte Spártához hasonló új városok jöttek létre. Bár méretben, és jelentőségben különböztek, egy dologban hasonlítottak: mindegyiket közösen elfogadott törvények és szokások alapján kormányozták. Maguk a törvények sok tekintetben eltérőek voltak, csak a céljuk volt azonos; a rend és az igazságosság biztosítása szemben a káosszal és a bizonytalansággal.
Görög nyelvjárások elterjedése
Kevés tárgyi emlékünk maradt a spártaiakról, ellentétben az athéniakkal, ők híresek voltak arról, hogy nem építkeztek, nem készítettek tárgyakat, és nem írtak magukról (számottevő mértékben). Így aztán az ókori világ összes városa és civilizációja közül talán a spártai a legrejtélyesebb.
Vegyük például a spártai királyokat. Spártának szinte emberemlékezet óta nem egy, hanem egyszerre két királya volt. Két királyi család, azaz kétszer annyi lehetőség a fejedelmi torzsalkodásokra. A spártaiak ezt a szokatlan kettősséget azzal indokolták, hogy uralkodóik közvetlen leszármazottai, - ükunokái - a görög mitológiában szereplő Héraklésznak (latinos formában: Herkules). A legenda szerint ez az ikerpár hódította el a Peloponnészoszt Agamemnón leszármazottaitól.
A történetek, amelyeket a népek önmagukról terjesztenek, mindig tanulságosak. A szomszédok számára fenyegető üzenet lehetett a területet elfoglaló agresszív ikerpárról szóló mese, akik a mitológia legerősebb hősének leszármazottjai. És a spártaiak nem várattak sokáig magukra, hogy megmutassák harciasságukat. Elfoglalták az Euratas folyó termékeny síkságát, és szolgasorba taszították az ott élő nem spártaiakat, akiket perioikosz, azaz körüllakó névvel illettek. A perioikoszok közé tartozó iparosok, kézművesek és kereskedők lesznek majd Spárta gazdasági bázisa. A szomszédos népek leigázása azonban Spárta agresszív terjeszkedő politikájának még csak a kezdete. Hiába állt rendelkezésre a folyóvölgy termékeny síksága, a többi görög városállamhoz hasonlóan Spártának is egyre több termőterület kellett. De míg a többi állam gyarmatokat (emporiunokat) hozott létre, akár oly távol is mint például nyugat felé Gibraltár, vagy kelet felé a fekete-tengeri Krím félsziget, addig Spárta a környezetét gyarmatosította. Nyugat felé néztek, és eltöprengtek azon; vajon mi lehet a hegyeken túl? Abba az irányba indultak el, hogy kielégítsék földéhségüket, és ott mutatkozott meg igazán e nép sötét oldala, mert ott egy egész államot, és lakóit tették a spártaiak rabszolgáivá.
Messéné leigázása:
2800 évvel ezelőtt, jó néhány napig tartó menetelés után a spártai seregek Messéné területére érkeztek. A spártaiaknak nemcsak a területre, hanem lakóinak szabadságára is fájt a foguk. Minden messénéit helótává akartak tenni. Bár a helóta szó jelentése fogoly, ez esetben inkább rabszolgáról beszélhetünk.
A rabszolgaság bevett intézmény volt az ókori Hellaszban, de a rabszolgák rendszerint idegenek, görögül nem tudó barbárok voltak, akik másra, mint szolgaságra, nem is lettek volna jók. Egy görög rokon nép tömeges rabszolgaságba taszítása azonban addig példa nélkül állt, és Messéné leigázása élesen elválasztotta Spártát a többi államtól. Kezdett kialakulni az igazi Spárta képe, a lázadástól tartó, felkeléstől félő államé. A messénéiek leigázása azonban nem volt könnyű feladat. Két komoly háborút vívtak, és mindegyik vagy 20 évig tartott. Az első i.e. 743-724, a második i.e. 685-668. A második háborúról vannak információink, fennmaradt egy szemtanú, a történelem egyik legkorábbi azonosítható szemtanújának beszámolója. Tercius-nak hívták, spártai katona, és ami még fontosabb; költő volt.
Tercius a kor jellegzetes hadseregében harcolt, melyet a hopliták alkottak. Ezek nehéz fegyverzetű, lándzsával és kerek pajzzsal felszerelt gyalogosok voltak és ún. falanxban harcoltak (lásd.:a Hadsereg oldalon). Az i.e. 7. sz. végére szinte minden városállam rendelkezett ilyen hoplita hadsereggel, de Spárta ezt a harcmodort minden más görög városállamnál nagyobb tökélyre fejlesztette. Azonban előbb még le kellett győzniük és rabságba taszítaniuk a messénéieket. Ez i.e. 650 körül sikerült, a következő 300 évben a messénéiek spártai uraik földjein robotoltak, ahogy Tercius írta: " .mint nehéz teher alatt roskadozó szamarak. ".
Egy új társadalomszervezet születése:
Ahogy meghódították Messénét, felmerült a kérdés; hogyan tartsák meg? Hellasz más tájain a városokban dúlt az osztályharc a gazdagok és a szegények között. A messénéiek vagyonának birtokában hasonló veszély fenyegette Spártát is. A béke megőrzése érdekében a spártaiak gyökeresen más utat választottak. A céljuk egyfajta utópia megvalósítása volt, létre akarták hozni a tökéletes társadalmat, amelynek modelljéül a hoplita falanx szolgált: fegyelem, közösség, önzetlenség.
Minden forradalomnak szüksége van egy vezéregyéniségre, itt ez Spartus volt. Nem biztos, hogy valóban létező személy volt ő - bár még szobrot is emeltek neki -, de mindenesetre a spártaiak hittek benne. Számukra igazi messiás volt, aki közvetlenül az istenek tanácsára paradicsomi állapotokat teremtett a Földön. Hogy mindez neki, egy vezető rétegnek, vagy akár generációk egymás utánjának köszönhető-e, az mindegy. Létrejött egy társadalmi kísérlet, az ókori világ egyik legfurcsább civilizációja.
A Spártát átalakító forradalom i.e. 650 körül ment végbe, Messéné leigázása után közvetlenül. Egyrészt, hogy a helóták nyugton maradjanak, másrészt, hogy a győzelem hozta jólét hatásait ellensúlyozzák, a spártaiak úgy döntöttek, létrehozzák az ókori világ legfegyelmezettebb, és leghozzáértőbb hoplita hadseregét. Lényegében az egész spártai társadalomból egy nagy katonai kiképzőtábor lett.
A spártai férfiak nem halásztak, nem műveltek földet, nem űztek ipart és nem kereskedtek, csak harcoltak. Ha nem harcoltak, akkor gyakorlatoztak, és ha nem gyakorlatoztak, akkor a társaikkal múlatták az időt. A családi kötelék nem sokat számított, sokkal fontosabb volt a kapcsolat a társakkal, a falanx-szellem ébren tartására. Ehhez az élethez a rájuk jellemző egyszerűséggel viszonyultak. Az nem volt elég, hogy az ember spártainak született, minden spártai férfinak hosszú évek küzdelmes versengéseivel, és a legkegyetlenebb kiképzési gyakorlatok túlélésével kellett kiérdemelnie a polgárjogot. (Lásd.: A fiúk kiképzése oldalon.) Ha sikerült, bekerülhetett egy ún. férfiközösségbe. Ezek a férfiközösségek helyileg Spárta központjáról néhány kilométerre voltak. Együtt élt idős és fiatal, így áthidalva a generációs ellentéteket, amelyek Hellasz más tájain állandó gondot okoztak. És ami még fontosabb; gazdag és szegény is szinte teljesen egyenlő volt. A spártai állam a különbségeket a polgáraira tudatosan ráerőszakolt "nem fogyasztás" segítségével mosta el. Az egyenlőség elvű Spártában az volt a szabály: hogy még ha birtokolsz is valamit, azzal ne büszkélkedj! Ez igaz volt mindenre; házra, ruhára, de még az ételre is. Hellasz más tájain egy gazdag ember megfizetett volna néhány prostituáltat, kinyitott volna néhány amfórányi bort, és meghívta volna a barátait pacsirtanyelv és mézzel sütött tonhal lakomára. Spártában ez nem így történt. A férfiak a közösségi étkezéseken mindig ugyanazt ették; "melasz zomaszt", ami főtt disznóvér és ecet elegye, más néven: fekete leves. Ezen kívül pedig zömmel csümölcsöket és zöldségeket szolgáltak fel az étkezések alkalmával. A kortársakat megdöbbentették a spártaiak étkezési szokásai, de mai szemmel nézve - eltekintve a fekete levestől - valóban egészségesen táplálkoztak.
A spártai társadalom egyike volt az elsőknek, amelyben létrejött egyfajta társadalmi szerződés. Az egyén kötelességeit bizonyos privilégiumokkal és jogokkal ellensúlyozták. Ezek az elképzelések más görög államokban csak jóval később terjedtek el, és részleteikben is jelentősen eltértek.
A görög-perzsa háború:
I.e. 480-ban aggasztó hírek érkeztek Spártába. A perzsa birodalom támadásba lendült. Hatalmas seregek indultak meg nyugat felé, a szárazföldön és a tengeren. Eljött az idő, hogy kiderüljön, vajon Spárta rettegett harcosai képesek-e megvédeni a görög államokat.
[Kitérő]: A régészek sokáig elkerülték Spártát. Egy brit kutató csoport csak 1906-ban kezdte meg a szakszerű ásatásokat. 1925-ben bukkant elő az egyik legfontosabb lelet, egy spártai harcosnak i.e. V. századból származó életnagyságú mellszobra. Amikor a szobor feje lassan kibukkant a földből, egy görög munkás felkiáltott: Ez Leonidasz!
Leonidasz volt az igazi spártai szuperhős, az a király aki 300 harcosával az utolsó pillanatig kitartott, hogy feltartóztassa a perzsa sereget Thermopylai-nál. A szobor elnevezését semmilyen komoly bizonyíték nem támasztja alá, csak a készítésének kora. De ettől függetlenül ma is Leonidasz-nak hívják, bár a nevet idézőjelbe teszik.
Az úgynevezett Leonidasz szobor
Az arcon látszó rejtélyes félmosoly a kor szobrainak jellegzetessége. A szeme helye ma üres, de egykor hegyi kristállyal és tengeri kagylókkal volt kirakva, ami ragyogott a csiszolt kő felületén. A teste izmos és erős, a hosszú haja a harcosokra jellemző módon fésült, a felső ajka pedig borotvált, ami onnan származik, hogy a spártaiak nem viselhettek bajuszt, de szakállt igen.
Az igazi Leonidaszról keveset tudunk. Valószínűleg annak a két családnak az egyikétől származik, amelyiktől a spártai királyok is. Talán 10 éve uralkodhatott, amikor a perzsa csapatok megindultak nyugat felé.
Perzsia volt a Földközi-tenger keleti medencéjének regionális szuperhatalma, a mai Afganisztántól, az Égei-tengerig húzódott. A perzsák számára a görögök jelentéktelen, de egyre több gondot okozó nép volt a birodalom nyugati határain. Például lázadást szítottak ellenük a Kis-Ázsiában élő görögök között. A perzsák ezt már nem tűrhették tétlenül.
Az első lépést a perzsa uralkodó Dareiosz tette meg; csapatokat küldött Marathónba, de Athén és szövetségesei visszaverték a támadást. (A spártaiak ebben a csatában nem vettek részt, ugyanis az volt a szokásuk, hogy minden háború előtt kikérték a Delphoi jósda véleményét, emiatt pedig időt vesztettek, így csak a csata végeztével érkeztek meg Marathónba.) Dareiosz hamarosan meghalt, így a bosszúállás, a gondot okozó görögök elintézése már fiára Xerxész-re maradt. A perzsák i.e. 480-ban szárazföldön és tengeren egyszerre lendültek támadásba. Seregük olyan hatalmas volt, hogy a görög Hérodotosz beszámolója szerint; "egész folyók vizét kiitták". A történetíró az egyesített perzsa seregek számát másfél millióra teszi. Ennél valósághűbb becslések szerint mintegy háromszázezren lehettek, de ennyi is bőven elég lett volna az apró görög városállamok elpusztításához. Amikor a spártaiak megtudták, hogy közelednek a perzsák, tanácsért a Delphoi jósdához fordultak. E jóslatokat, melyeket megszállott papnők tolmácsoltak, az istenek üzenetének tartották. A spártaiak mélyen hívők voltak, és a jóslatokat szinte katonai parancsként tisztelték. Ez alkalommal azonban a jóslatok nem sok jóval kecsegtettek:
Sorsotok, ím ez lesz majd, tág terű Spárta lakói:
vagy gyönyörű város dől romba a perzsa kezétől,
vagy, ha nem így lesz, majd Héraklész hős ivadékát
gyászolják, kik lakják szép Lakedaimónt.
A virágnyelven átadott üzenet viszonylag egyszerű volt: vagy kapitulálnak, vagy halálukig harcolnak. A spártaiak nevükhöz hűen ez utóbbit választották és az ellenállás élére álltak. Miközben a perzsa fősereg délnek - Hellasz szíve felé - haladt, a Leonidasz király által vezetett görögök észak felé mentek, hogy Thermopylai-nál megállítsák a támadókat. (A csata részletes leírását lásd. a Thermopylai részben.)
I.e. 480-ban Thermopylai egy természetes szoros volt. Mára a tenger kilométerekkel visszahúzódott, de akkoriban olyan keskeny volt, hogy egy út éppenhogy csak elfért a környező hegyek lába és a tengerpart között. A görögök megérkezvén újjáépítettek egy falat, és e mögé húzódva várták az ellenséget. A görögök sokkal kevesebben voltak, de a földrajzi viszonyok őket segítették. A cél az volt, hogy lelassítsák a perzsákat, annyira, hogy közben máshol komolyabb ellenállást építhessenek ki szárazföldön és tengeren egyaránt. Leonidasz és a kíséretében lévő 300 spártai katona számára azonban Thermopylai nem csupán egy stratégiai fontosságú hely volt; itt akarták megmutatni a világnak, mit is jelent spártainak lenni. A görögök általában szerettek arról beszélni, milyen nemes dolog a hazáért meghalni, (Lásd. Homérosz műveit), a spártaiak számára azonban ez több volt puszta beszédnél, a harcban "akhalosz tenartosz"-t, azaz; a "gyönyörű halált" keresték. Ez a cél magában foglalt mindent, amiről Tercius a katona-költő is ír; higgadtan előretörni, szembenézni az ellenséggel, soha nem menekülni a harc elől, és a halált, mint édes szeretőt magunkhoz ölelni. Ezért nem meglepő, ha a harc előtt a spártaiak a szerelem istennőjének: Erosz-nak mutattak be áldozatot. A "gyönyörű halál" a szó legnemesebb értelmében áldozat volt: a halandók megdicsőülése. A férfiak, akiket Leonidasz kiválasztott, és magával vitt a harcba, mind családos emberek voltak, és pontosan tudta - ahogy a katonák is mindnyájan -, hogy mind meg fognak halni. A görögök 3 napon át tartóztatták fel a perzsa sereget, időnként védelmet kerestek a fal mögött, majd hoplita alakzatban támadásba lendültek. A perzsák háromszor támadtak, de mindháromszor visszaverték őket. Xerxész már majdnem feladta a csatát, amikor a görögöket elárulták, és mód nyílt arra, hogy hátbatámadja őket. Amikor Leonidasz erre rájött, a görögök nagy részét elbocsátotta a harcból, csak a spártaiak maradtak, kis számú más egységek és várták a végső rohamot. Másnap a perzsák két oldalról támadtak, és bár a görögök továbbra is hősiesen harcoltak, azt a néhány száz főt, aki ott maradt gyorsan legyűrték. A spártaiak az utolsó emberig elestek.
Katonai értelemben a thermopylai-i csata jelentéktelen volt. A perzsák előretörését jó ha egy héttel késleltette, aztán haladtak tovább dél felé. Nem sokkal később Szalamisznál egy tengeri ütközetben a görögök hajóhada megsemmisítette a perzsák tengeri erejét. Ami Thermopylai-nál elkezdődött, azt Szalamiszon át a plataeai harcmezőn (i.e. 479-ben) sikerült befejezni. A Szalamisz után megmaradt perzsa erők itt végleg vereséget szenvedtek - immár szárazföldön is - a szövetséges spártai-athéni seregektől, és kivonultak Hellaszból.
A görögség fantáziáját a győzelmek sorából érdekes mód, mégis a Thermopylai vereség hősei ragadták meg. Thermolpyai volt az a hely, ahol a spártaiak megmutatták, mi az életük értelme. Megmutatták a világnak, hogy Spárta milyen hely, felmutatták városuk eszményeit, ezzel is igazolva utópisztikus elképzeléseiket. Mindezzel pedig, legalábbis Hérodotosz szerint: " a spártaiak a dicsőségnek akkora kincsére tettek szert, mellyel egyetlen másik állam sem büszkélkedhet ".
A háború után:
A perzsák elleni háborúban Athén és Spárta szövetségesként harcolt, pedig nagyon különbözőek voltak. Athén a virágzó demokrácia, Hellasz kereskedelmi és kulturális központja volt. Egy olyan, a világra nyitott, civilizált társadalom, amelyben a hatalom - elméletileg - a nép kezében volt, a démosz-éban.
Spárta ezzel szemben katonaállam volt. Egy harcos elit uralta, és a rabszolgák munkája tartotta fent. A fiúgyerekeket, ha túlélték az államilag szervezett kiválasztási programot, 7 éves korukban elszakították anyjuktól, hogy elsajátítsák a spártai "halál vagy győzelem" eszmét.
A spártai férfiak nem éltek együtt az asszonyaikkal, akik szintén a maguk útját járták. Függetlenek, eszesek, testileg és szellemileg is erősek voltak. A két városállam társadalmi rendszere, teljes mentalitása, élesen szembenállt olyannyira, hogyha valamilyen közös ellentét nem kötötte le erőiket, esetleges együttműködésük komoly félelmet keltett a poliszokban. De az időszakos szövetségesek könnyen fogtak fegyvert, például egymás ellen.
Készen állt minden a hatalmas küzdelemre; Spárta Athén ellen, a katonai elit szemben a démosszal. A harc végkimenetele egész Hellasz sorsát eldönthette.
Spárta és Athén más és más következtetést vont le a perzsák elleni háborúból. A harcok helyszínétől sok száz kilométerre lévő Lakónia ( Lakónia, Lakedónia ez mind Spárta más néven ) idillikus tájait nem érte el a háború. Míg Athént elfoglalták, és az Akropoliszt lerombolták, addig a hegyektől védett peloponnészoszi-félszigeten lévő Spárta számára a háború távoli dolognak tűnt.
Amikor visszatért a béke, a spártaiak hamar visszatértek a feladatukhoz; a fizikai és katonai tökéletesség csiszolásához. Ez a társadalom fegyelmezett volt, engedelmes, és mindenekelőtt: hajlandó volt feláldozni a családi és egyéni boldogságot a társadalmi álom érdekében. És ha kellett, az életüket is adták ezért.
Kitekintés: Változások Athénban:
A háború utáni Athénban a dolgok gyorsan változtak, a megszállás traumája, majd a győzelem eufóriája átalakította a várost. A háború előtt már megvetették a demokrácia alapjait, de a demokrácia még csak nevében volt az, az irányítás valójában a gazdagok kezében volt. De most valami elkezdődött.
A háború alatt, a válság pillanataiban Athén szegényei voltak azok, akik lemásztak a hadihajók mélyébe, az evezők mögé, és nekihajtották a hajókat az ellenség hajóinak. Ők voltak a város nincstelenjei, a politikai hierarchia legalja. De Szalamisz után minden megváltozott. Az evezősök, akik borzalmakat éltek át a hajók mélyén, és névtelenül váltak hősökké, győzelmet arattak, cserébe viszont beleszólást kértek a politikába. Az athéni demokrácia életre kelt. A közemberek élére Periklész állt. Ő maga gazdag arisztokrata család sarja volt, akik az athéni demokrácia meghatározói voltak generációk óta. Periklész azonban megérezte az idők változását, és jó időben élére állt a mozgalomnak. Periklész felismerte, hogy hatalma biztosítása érdekében szakítania kell az arisztokráciával, és a nép fiaként kell feltüntetnie magát. Kiváló szónok volt, és nagyszerűen érvelő beszédeivel csatát nyert. De az athéniaknak nem csak az tetszett, amit Periklész mondott, de a tettei is. Hatalmas építkezésekbe kezdett, melyek munkát biztosítottak a szegényeknek, valamint állta a szavát és megnyitotta Athén kincstárait is. Hatalmas ünnepségeket szervezett, és olyan építményeket építtetett, mint a Parthenon. De ami még ezeknél is fontosabb volt: állami fizetést biztosított a katonai szolgálatért. Az egykori evezősök katonai érdemeiket politikai hatalomra cserélhették. Athénban a demokrácia végre valóban a nép hatalmát jelentette.
A perzsák legyőzése után nem csak az athéni politikai életben mentek végbe forradalmi változások. Mindent áthatott az új gondolkodásmód, a kereskedelemtől a kultúráig. Bár a görögök szövetsége győztesként került ki a háborúból, a perzsák állandó fenyegetést jelentettek. A görög városállamoknak vezetőre volt szükségük, aki irányítja a keleti veszedelem elleni harcot. Míg Spárta nem nagyon akarta elvállalni a feladatot, és önmagával volt elfoglalva, addig Athén igent mondott, és elvállalta a megbízást.
Athént mindig is érdekelte a tenger, és a távolsági kereskedelem. A perzsák legyőzése után kikötőjét - Pireuszt - erős védőfallal kapcsolták a városhoz. A falak egyben azt is jelentették, hogy Athén ettől kezdve tengeri hatalom, a kereskedelem, a közlekedés és egy birodalom kiépítése terén. Az athéniak minden áldozatot meghoztak, hogy felépüljön a fal. A nyersanyag egy részét középületekből szerezték, de még a síremlékek köveit is felhasználták. A végeredmény egy 20 km hosszú fal erődítmény lett, amelyet rekord idő alatt építettek fel, és amely védte az athéniak biztonságát, és ha kellett távol tartotta az izgága szomszédos államokat is.
Lassan Athén lett a Földközi-tenger keleti felének ura. Szövetségesei engedelmeskedhettek, és fizethették a béke számláit. És ha valamelyiknek ez nem tetszett, hamar ott volt az athéni flotta a kikötőjében "baráti látogatáson".
Ellenség a szomszédban:
A hatalmi viszonyok megváltozása a spártaiaknak is feltűnt. Az athéni flotta gyarapodása látványos volt, de amikor kiderült, hogy Athén falat is épített, ez már komolyan elgondolkodtatta a spártaiakat.
A spártaiak nem szerették a falakat, mert a fal várost jelentett, és a városok - ha az ember nem elég elővigyázatos - olyasmik, mit a demokrácia. És ha volt, amit a spártaiak nem szerettek, az a demokrácia volt. Spártának nem is voltak falai! A mondás szerint: "A birodalom falai a harcosok, a határ a dárdák hegye!" A spártaiak szerint nem a törvények, a falak, vagy a nagyszabású középületek teszik a várost, hanem az eszmények. Spárta a fejek és a szívek városa volt, és szerintük a háborúba vonuló hoplita harcosok fegyelmezett menete adja a város és egyben az állam igazi lényegét.
Athénnal szemben Spárta nem büszkélkedhet filozófusokkal, híres államférfiakkal, vagy művészekkel, két dologról híres; a kemény életmódról, melyet a mai napig a spártai jelzővel illetünk, és a katonáiról. A spártai hétköznapokban e kettő szorosan össze is kapcsolódott. A spártai társadalom egészét áthatotta a szigorú fegyelem, és az önfeláldozás. Az volt a céljuk, hogy tökéletes államukat, tökéletes katonák védjék.
A tökéletesség keresése Spártát különös hellyé tette; tiltották a pénz használatát, kötelező volt az egyenlőség, a gyenge gyermekeket elpusztították. A férfiak között kötelező volt a homoszexualitás, a nőknek pedig olyan társadalmi és szexuális szabadságban volt részük, ami ismeretlen volt az akkori antik világban.
Spárta történelme egyenlő a kegyetlen militarizmussal, az igen kiterjedt rabszolgatartással, és egy olyan rendszerrel, ami leginkább a modern kor diktatúráira emlékeztet. Ugyanakkor Spárta volt az első görög állam, amely meghatározta polgárai jogait, és kötelességeit. Ráadásul a perzsák ellen viselt háború miatt Athénnal együtt büszkén mondhatja magát a nyugati világ megmentőjének.
Bár a spártai eszmények nem olyan vonzóak, mint az athéni kultúra, mégis legalább annyira fontosak a nyugati civilizáció számára, mint mindaz, amit Athén jelképez. Így aztán bizonyos tekintetben a spártaiak története is olyan, mintha a miénk lenne, hisz a mi világunkra is jellemző eszmények egy részét e katonaállamban próbálták ki, jó 2500 évvel ezelőtt.
Egy új nép letelepedése:
Spárta a Peloponnészoszon terült el. E hatalmas félszigetet kopár hegyláncok uralják, köztük pedig mély völgyek húzódnak. Ez a szárazföldi Görögország legdélibb része. Az ókori görögök szigetnek tartották, és érhető is, hogy miért; itt szinte kézzelfogható a világtól való elzártság, és mintha a tájat is egyfajta ridegség hatná át. Ez a vidék azonban már jóval a spártaiak előtt történelmi szerephez jutott, 3000 évvel ezelőtt a trójai háborúban résztvevő görögök egy része innen indult harcba. Agamemnón, a görögök vezére a kelet-peloponnészoszi Mükénét uralta, és Spártától délre volt Meneláosz és felesége Heléna palotája. A trójai szép Heléna, a háború oka spártai származású volt. E világ azonban i.e.1100-ban valami miatt elpusztult. Senki sem tudja mi történt; földrengés, rabszolga felkelés, vagy meteorit becsapódás, de tény hogy a Mediterráneum keleti felének - szép Heléna otthonának - tűz és pusztulás lett a sorsa. A korszak romjai még egy ideig fent maradtak, de egy történelmi korszak lezárásaként sötét és zavaros idők jöttek.
A sötétség századaiban azonban észak felől hazát kereső új törzsek bukkantak fel. Egy újfajta görög nyelvjárást beszéltek, és juhokat, kecskéket terelve érkeztek a történelmi vidékre. Megtelepedtek a Peloponnészoszon, és egyes törzseik Meneláosz egykori birtokaira vetődtek. A szerencse melléjük szegődött, úgy érezhették, hogy a Paradicsomba jutottak. Az Euratas (ejtsd: Uratasz) folyó medencéjébe jutottak, amelyet észak-déli irányban 80 kilométernyi gazdagon termő föld borít, amit egy egész évben bővizű folyó szel át. A pásztorok egy része felhagyott mesterségével, és letelepedett az olajfa ligetekben. Létrejött egy új Spárta, és az új spártaiak templomot állítottak a legendás uralkodó Meneláosz és egykori hitvese emlékére.
A sötét századokat követő megújulás során Hellasz-szerte Spártához hasonló új városok jöttek létre. Bár méretben, és jelentőségben különböztek, egy dologban hasonlítottak: mindegyiket közösen elfogadott törvények és szokások alapján kormányozták. Maguk a törvények sok tekintetben eltérőek voltak, csak a céljuk volt azonos; a rend és az igazságosság biztosítása szemben a káosszal és a bizonytalansággal.
Görög nyelvjárások elterjedése
Kevés tárgyi emlékünk maradt a spártaiakról, ellentétben az athéniakkal, ők híresek voltak arról, hogy nem építkeztek, nem készítettek tárgyakat, és nem írtak magukról (számottevő mértékben). Így aztán az ókori világ összes városa és civilizációja közül talán a spártai a legrejtélyesebb.
Vegyük például a spártai királyokat. Spártának szinte emberemlékezet óta nem egy, hanem egyszerre két királya volt. Két királyi család, azaz kétszer annyi lehetőség a fejedelmi torzsalkodásokra. A spártaiak ezt a szokatlan kettősséget azzal indokolták, hogy uralkodóik közvetlen leszármazottai, - ükunokái - a görög mitológiában szereplő Héraklésznak (latinos formában: Herkules). A legenda szerint ez az ikerpár hódította el a Peloponnészoszt Agamemnón leszármazottaitól.
A történetek, amelyeket a népek önmagukról terjesztenek, mindig tanulságosak. A szomszédok számára fenyegető üzenet lehetett a területet elfoglaló agresszív ikerpárról szóló mese, akik a mitológia legerősebb hősének leszármazottjai. És a spártaiak nem várattak sokáig magukra, hogy megmutassák harciasságukat. Elfoglalták az Euratas folyó termékeny síkságát, és szolgasorba taszították az ott élő nem spártaiakat, akiket perioikosz, azaz körüllakó névvel illettek. A perioikoszok közé tartozó iparosok, kézművesek és kereskedők lesznek majd Spárta gazdasági bázisa. A szomszédos népek leigázása azonban Spárta agresszív terjeszkedő politikájának még csak a kezdete. Hiába állt rendelkezésre a folyóvölgy termékeny síksága, a többi görög városállamhoz hasonlóan Spártának is egyre több termőterület kellett. De míg a többi állam gyarmatokat (emporiunokat) hozott létre, akár oly távol is mint például nyugat felé Gibraltár, vagy kelet felé a fekete-tengeri Krím félsziget, addig Spárta a környezetét gyarmatosította. Nyugat felé néztek, és eltöprengtek azon; vajon mi lehet a hegyeken túl? Abba az irányba indultak el, hogy kielégítsék földéhségüket, és ott mutatkozott meg igazán e nép sötét oldala, mert ott egy egész államot, és lakóit tették a spártaiak rabszolgáivá.
Messéné leigázása:
2800 évvel ezelőtt, jó néhány napig tartó menetelés után a spártai seregek Messéné területére érkeztek. A spártaiaknak nemcsak a területre, hanem lakóinak szabadságára is fájt a foguk. Minden messénéit helótává akartak tenni. Bár a helóta szó jelentése fogoly, ez esetben inkább rabszolgáról beszélhetünk.
A rabszolgaság bevett intézmény volt az ókori Hellaszban, de a rabszolgák rendszerint idegenek, görögül nem tudó barbárok voltak, akik másra, mint szolgaságra, nem is lettek volna jók. Egy görög rokon nép tömeges rabszolgaságba taszítása azonban addig példa nélkül állt, és Messéné leigázása élesen elválasztotta Spártát a többi államtól. Kezdett kialakulni az igazi Spárta képe, a lázadástól tartó, felkeléstől félő államé. A messénéiek leigázása azonban nem volt könnyű feladat. Két komoly háborút vívtak, és mindegyik vagy 20 évig tartott. Az első i.e. 743-724, a második i.e. 685-668. A második háborúról vannak információink, fennmaradt egy szemtanú, a történelem egyik legkorábbi azonosítható szemtanújának beszámolója. Tercius-nak hívták, spártai katona, és ami még fontosabb; költő volt.
Tercius a kor jellegzetes hadseregében harcolt, melyet a hopliták alkottak. Ezek nehéz fegyverzetű, lándzsával és kerek pajzzsal felszerelt gyalogosok voltak és ún. falanxban harcoltak (lásd.:a Hadsereg oldalon). Az i.e. 7. sz. végére szinte minden városállam rendelkezett ilyen hoplita hadsereggel, de Spárta ezt a harcmodort minden más görög városállamnál nagyobb tökélyre fejlesztette. Azonban előbb még le kellett győzniük és rabságba taszítaniuk a messénéieket. Ez i.e. 650 körül sikerült, a következő 300 évben a messénéiek spártai uraik földjein robotoltak, ahogy Tercius írta: " .mint nehéz teher alatt roskadozó szamarak. ".
Egy új társadalomszervezet születése:
Ahogy meghódították Messénét, felmerült a kérdés; hogyan tartsák meg? Hellasz más tájain a városokban dúlt az osztályharc a gazdagok és a szegények között. A messénéiek vagyonának birtokában hasonló veszély fenyegette Spártát is. A béke megőrzése érdekében a spártaiak gyökeresen más utat választottak. A céljuk egyfajta utópia megvalósítása volt, létre akarták hozni a tökéletes társadalmat, amelynek modelljéül a hoplita falanx szolgált: fegyelem, közösség, önzetlenség.
Minden forradalomnak szüksége van egy vezéregyéniségre, itt ez Spartus volt. Nem biztos, hogy valóban létező személy volt ő - bár még szobrot is emeltek neki -, de mindenesetre a spártaiak hittek benne. Számukra igazi messiás volt, aki közvetlenül az istenek tanácsára paradicsomi állapotokat teremtett a Földön. Hogy mindez neki, egy vezető rétegnek, vagy akár generációk egymás utánjának köszönhető-e, az mindegy. Létrejött egy társadalmi kísérlet, az ókori világ egyik legfurcsább civilizációja.
A Spártát átalakító forradalom i.e. 650 körül ment végbe, Messéné leigázása után közvetlenül. Egyrészt, hogy a helóták nyugton maradjanak, másrészt, hogy a győzelem hozta jólét hatásait ellensúlyozzák, a spártaiak úgy döntöttek, létrehozzák az ókori világ legfegyelmezettebb, és leghozzáértőbb hoplita hadseregét. Lényegében az egész spártai társadalomból egy nagy katonai kiképzőtábor lett.
A spártai férfiak nem halásztak, nem műveltek földet, nem űztek ipart és nem kereskedtek, csak harcoltak. Ha nem harcoltak, akkor gyakorlatoztak, és ha nem gyakorlatoztak, akkor a társaikkal múlatták az időt. A családi kötelék nem sokat számított, sokkal fontosabb volt a kapcsolat a társakkal, a falanx-szellem ébren tartására. Ehhez az élethez a rájuk jellemző egyszerűséggel viszonyultak. Az nem volt elég, hogy az ember spártainak született, minden spártai férfinak hosszú évek küzdelmes versengéseivel, és a legkegyetlenebb kiképzési gyakorlatok túlélésével kellett kiérdemelnie a polgárjogot. (Lásd.: A fiúk kiképzése oldalon.) Ha sikerült, bekerülhetett egy ún. férfiközösségbe. Ezek a férfiközösségek helyileg Spárta központjáról néhány kilométerre voltak. Együtt élt idős és fiatal, így áthidalva a generációs ellentéteket, amelyek Hellasz más tájain állandó gondot okoztak. És ami még fontosabb; gazdag és szegény is szinte teljesen egyenlő volt. A spártai állam a különbségeket a polgáraira tudatosan ráerőszakolt "nem fogyasztás" segítségével mosta el. Az egyenlőség elvű Spártában az volt a szabály: hogy még ha birtokolsz is valamit, azzal ne büszkélkedj! Ez igaz volt mindenre; házra, ruhára, de még az ételre is. Hellasz más tájain egy gazdag ember megfizetett volna néhány prostituáltat, kinyitott volna néhány amfórányi bort, és meghívta volna a barátait pacsirtanyelv és mézzel sütött tonhal lakomára. Spártában ez nem így történt. A férfiak a közösségi étkezéseken mindig ugyanazt ették; "melasz zomaszt", ami főtt disznóvér és ecet elegye, más néven: fekete leves. Ezen kívül pedig zömmel csümölcsöket és zöldségeket szolgáltak fel az étkezések alkalmával. A kortársakat megdöbbentették a spártaiak étkezési szokásai, de mai szemmel nézve - eltekintve a fekete levestől - valóban egészségesen táplálkoztak.
A spártai társadalom egyike volt az elsőknek, amelyben létrejött egyfajta társadalmi szerződés. Az egyén kötelességeit bizonyos privilégiumokkal és jogokkal ellensúlyozták. Ezek az elképzelések más görög államokban csak jóval később terjedtek el, és részleteikben is jelentősen eltértek.
A görög-perzsa háború:
I.e. 480-ban aggasztó hírek érkeztek Spártába. A perzsa birodalom támadásba lendült. Hatalmas seregek indultak meg nyugat felé, a szárazföldön és a tengeren. Eljött az idő, hogy kiderüljön, vajon Spárta rettegett harcosai képesek-e megvédeni a görög államokat.
[Kitérő]: A régészek sokáig elkerülték Spártát. Egy brit kutató csoport csak 1906-ban kezdte meg a szakszerű ásatásokat. 1925-ben bukkant elő az egyik legfontosabb lelet, egy spártai harcosnak i.e. V. századból származó életnagyságú mellszobra. Amikor a szobor feje lassan kibukkant a földből, egy görög munkás felkiáltott: Ez Leonidasz!
Leonidasz volt az igazi spártai szuperhős, az a király aki 300 harcosával az utolsó pillanatig kitartott, hogy feltartóztassa a perzsa sereget Thermopylai-nál. A szobor elnevezését semmilyen komoly bizonyíték nem támasztja alá, csak a készítésének kora. De ettől függetlenül ma is Leonidasz-nak hívják, bár a nevet idézőjelbe teszik.
Az úgynevezett Leonidasz szobor
Az arcon látszó rejtélyes félmosoly a kor szobrainak jellegzetessége. A szeme helye ma üres, de egykor hegyi kristállyal és tengeri kagylókkal volt kirakva, ami ragyogott a csiszolt kő felületén. A teste izmos és erős, a hosszú haja a harcosokra jellemző módon fésült, a felső ajka pedig borotvált, ami onnan származik, hogy a spártaiak nem viselhettek bajuszt, de szakállt igen.
Az igazi Leonidaszról keveset tudunk. Valószínűleg annak a két családnak az egyikétől származik, amelyiktől a spártai királyok is. Talán 10 éve uralkodhatott, amikor a perzsa csapatok megindultak nyugat felé.
Perzsia volt a Földközi-tenger keleti medencéjének regionális szuperhatalma, a mai Afganisztántól, az Égei-tengerig húzódott. A perzsák számára a görögök jelentéktelen, de egyre több gondot okozó nép volt a birodalom nyugati határain. Például lázadást szítottak ellenük a Kis-Ázsiában élő görögök között. A perzsák ezt már nem tűrhették tétlenül.
Az első lépést a perzsa uralkodó Dareiosz tette meg; csapatokat küldött Marathónba, de Athén és szövetségesei visszaverték a támadást. (A spártaiak ebben a csatában nem vettek részt, ugyanis az volt a szokásuk, hogy minden háború előtt kikérték a Delphoi jósda véleményét, emiatt pedig időt vesztettek, így csak a csata végeztével érkeztek meg Marathónba.) Dareiosz hamarosan meghalt, így a bosszúállás, a gondot okozó görögök elintézése már fiára Xerxész-re maradt. A perzsák i.e. 480-ban szárazföldön és tengeren egyszerre lendültek támadásba. Seregük olyan hatalmas volt, hogy a görög Hérodotosz beszámolója szerint; "egész folyók vizét kiitták". A történetíró az egyesített perzsa seregek számát másfél millióra teszi. Ennél valósághűbb becslések szerint mintegy háromszázezren lehettek, de ennyi is bőven elég lett volna az apró görög városállamok elpusztításához. Amikor a spártaiak megtudták, hogy közelednek a perzsák, tanácsért a Delphoi jósdához fordultak. E jóslatokat, melyeket megszállott papnők tolmácsoltak, az istenek üzenetének tartották. A spártaiak mélyen hívők voltak, és a jóslatokat szinte katonai parancsként tisztelték. Ez alkalommal azonban a jóslatok nem sok jóval kecsegtettek:
Sorsotok, ím ez lesz majd, tág terű Spárta lakói:
vagy gyönyörű város dől romba a perzsa kezétől,
vagy, ha nem így lesz, majd Héraklész hős ivadékát
gyászolják, kik lakják szép Lakedaimónt.
A virágnyelven átadott üzenet viszonylag egyszerű volt: vagy kapitulálnak, vagy halálukig harcolnak. A spártaiak nevükhöz hűen ez utóbbit választották és az ellenállás élére álltak. Miközben a perzsa fősereg délnek - Hellasz szíve felé - haladt, a Leonidasz király által vezetett görögök észak felé mentek, hogy Thermopylai-nál megállítsák a támadókat. (A csata részletes leírását lásd. a Thermopylai részben.)
I.e. 480-ban Thermopylai egy természetes szoros volt. Mára a tenger kilométerekkel visszahúzódott, de akkoriban olyan keskeny volt, hogy egy út éppenhogy csak elfért a környező hegyek lába és a tengerpart között. A görögök megérkezvén újjáépítettek egy falat, és e mögé húzódva várták az ellenséget. A görögök sokkal kevesebben voltak, de a földrajzi viszonyok őket segítették. A cél az volt, hogy lelassítsák a perzsákat, annyira, hogy közben máshol komolyabb ellenállást építhessenek ki szárazföldön és tengeren egyaránt. Leonidasz és a kíséretében lévő 300 spártai katona számára azonban Thermopylai nem csupán egy stratégiai fontosságú hely volt; itt akarták megmutatni a világnak, mit is jelent spártainak lenni. A görögök általában szerettek arról beszélni, milyen nemes dolog a hazáért meghalni, (Lásd. Homérosz műveit), a spártaiak számára azonban ez több volt puszta beszédnél, a harcban "akhalosz tenartosz"-t, azaz; a "gyönyörű halált" keresték. Ez a cél magában foglalt mindent, amiről Tercius a katona-költő is ír; higgadtan előretörni, szembenézni az ellenséggel, soha nem menekülni a harc elől, és a halált, mint édes szeretőt magunkhoz ölelni. Ezért nem meglepő, ha a harc előtt a spártaiak a szerelem istennőjének: Erosz-nak mutattak be áldozatot. A "gyönyörű halál" a szó legnemesebb értelmében áldozat volt: a halandók megdicsőülése. A férfiak, akiket Leonidasz kiválasztott, és magával vitt a harcba, mind családos emberek voltak, és pontosan tudta - ahogy a katonák is mindnyájan -, hogy mind meg fognak halni. A görögök 3 napon át tartóztatták fel a perzsa sereget, időnként védelmet kerestek a fal mögött, majd hoplita alakzatban támadásba lendültek. A perzsák háromszor támadtak, de mindháromszor visszaverték őket. Xerxész már majdnem feladta a csatát, amikor a görögöket elárulták, és mód nyílt arra, hogy hátbatámadja őket. Amikor Leonidasz erre rájött, a görögök nagy részét elbocsátotta a harcból, csak a spártaiak maradtak, kis számú más egységek és várták a végső rohamot. Másnap a perzsák két oldalról támadtak, és bár a görögök továbbra is hősiesen harcoltak, azt a néhány száz főt, aki ott maradt gyorsan legyűrték. A spártaiak az utolsó emberig elestek.
Katonai értelemben a thermopylai-i csata jelentéktelen volt. A perzsák előretörését jó ha egy héttel késleltette, aztán haladtak tovább dél felé. Nem sokkal később Szalamisznál egy tengeri ütközetben a görögök hajóhada megsemmisítette a perzsák tengeri erejét. Ami Thermopylai-nál elkezdődött, azt Szalamiszon át a plataeai harcmezőn (i.e. 479-ben) sikerült befejezni. A Szalamisz után megmaradt perzsa erők itt végleg vereséget szenvedtek - immár szárazföldön is - a szövetséges spártai-athéni seregektől, és kivonultak Hellaszból.
A görögség fantáziáját a győzelmek sorából érdekes mód, mégis a Thermopylai vereség hősei ragadták meg. Thermolpyai volt az a hely, ahol a spártaiak megmutatták, mi az életük értelme. Megmutatták a világnak, hogy Spárta milyen hely, felmutatták városuk eszményeit, ezzel is igazolva utópisztikus elképzeléseiket. Mindezzel pedig, legalábbis Hérodotosz szerint: " a spártaiak a dicsőségnek akkora kincsére tettek szert, mellyel egyetlen másik állam sem büszkélkedhet ".
A háború után:
A perzsák elleni háborúban Athén és Spárta szövetségesként harcolt, pedig nagyon különbözőek voltak. Athén a virágzó demokrácia, Hellasz kereskedelmi és kulturális központja volt. Egy olyan, a világra nyitott, civilizált társadalom, amelyben a hatalom - elméletileg - a nép kezében volt, a démosz-éban.
Spárta ezzel szemben katonaállam volt. Egy harcos elit uralta, és a rabszolgák munkája tartotta fent. A fiúgyerekeket, ha túlélték az államilag szervezett kiválasztási programot, 7 éves korukban elszakították anyjuktól, hogy elsajátítsák a spártai "halál vagy győzelem" eszmét.
A spártai férfiak nem éltek együtt az asszonyaikkal, akik szintén a maguk útját járták. Függetlenek, eszesek, testileg és szellemileg is erősek voltak. A két városállam társadalmi rendszere, teljes mentalitása, élesen szembenállt olyannyira, hogyha valamilyen közös ellentét nem kötötte le erőiket, esetleges együttműködésük komoly félelmet keltett a poliszokban. De az időszakos szövetségesek könnyen fogtak fegyvert, például egymás ellen.
Készen állt minden a hatalmas küzdelemre; Spárta Athén ellen, a katonai elit szemben a démosszal. A harc végkimenetele egész Hellasz sorsát eldönthette.
Spárta és Athén más és más következtetést vont le a perzsák elleni háborúból. A harcok helyszínétől sok száz kilométerre lévő Lakónia ( Lakónia, Lakedónia ez mind Spárta más néven ) idillikus tájait nem érte el a háború. Míg Athént elfoglalták, és az Akropoliszt lerombolták, addig a hegyektől védett peloponnészoszi-félszigeten lévő Spárta számára a háború távoli dolognak tűnt.
Amikor visszatért a béke, a spártaiak hamar visszatértek a feladatukhoz; a fizikai és katonai tökéletesség csiszolásához. Ez a társadalom fegyelmezett volt, engedelmes, és mindenekelőtt: hajlandó volt feláldozni a családi és egyéni boldogságot a társadalmi álom érdekében. És ha kellett, az életüket is adták ezért.
Kitekintés: Változások Athénban:
A háború utáni Athénban a dolgok gyorsan változtak, a megszállás traumája, majd a győzelem eufóriája átalakította a várost. A háború előtt már megvetették a demokrácia alapjait, de a demokrácia még csak nevében volt az, az irányítás valójában a gazdagok kezében volt. De most valami elkezdődött.
A háború alatt, a válság pillanataiban Athén szegényei voltak azok, akik lemásztak a hadihajók mélyébe, az evezők mögé, és nekihajtották a hajókat az ellenség hajóinak. Ők voltak a város nincstelenjei, a politikai hierarchia legalja. De Szalamisz után minden megváltozott. Az evezősök, akik borzalmakat éltek át a hajók mélyén, és névtelenül váltak hősökké, győzelmet arattak, cserébe viszont beleszólást kértek a politikába. Az athéni demokrácia életre kelt. A közemberek élére Periklész állt. Ő maga gazdag arisztokrata család sarja volt, akik az athéni demokrácia meghatározói voltak generációk óta. Periklész azonban megérezte az idők változását, és jó időben élére állt a mozgalomnak. Periklész felismerte, hogy hatalma biztosítása érdekében szakítania kell az arisztokráciával, és a nép fiaként kell feltüntetnie magát. Kiváló szónok volt, és nagyszerűen érvelő beszédeivel csatát nyert. De az athéniaknak nem csak az tetszett, amit Periklész mondott, de a tettei is. Hatalmas építkezésekbe kezdett, melyek munkát biztosítottak a szegényeknek, valamint állta a szavát és megnyitotta Athén kincstárait is. Hatalmas ünnepségeket szervezett, és olyan építményeket építtetett, mint a Parthenon. De ami még ezeknél is fontosabb volt: állami fizetést biztosított a katonai szolgálatért. Az egykori evezősök katonai érdemeiket politikai hatalomra cserélhették. Athénban a demokrácia végre valóban a nép hatalmát jelentette.
A perzsák legyőzése után nem csak az athéni politikai életben mentek végbe forradalmi változások. Mindent áthatott az új gondolkodásmód, a kereskedelemtől a kultúráig. Bár a görögök szövetsége győztesként került ki a háborúból, a perzsák állandó fenyegetést jelentettek. A görög városállamoknak vezetőre volt szükségük, aki irányítja a keleti veszedelem elleni harcot. Míg Spárta nem nagyon akarta elvállalni a feladatot, és önmagával volt elfoglalva, addig Athén igent mondott, és elvállalta a megbízást.
Athént mindig is érdekelte a tenger, és a távolsági kereskedelem. A perzsák legyőzése után kikötőjét - Pireuszt - erős védőfallal kapcsolták a városhoz. A falak egyben azt is jelentették, hogy Athén ettől kezdve tengeri hatalom, a kereskedelem, a közlekedés és egy birodalom kiépítése terén. Az athéniak minden áldozatot meghoztak, hogy felépüljön a fal. A nyersanyag egy részét középületekből szerezték, de még a síremlékek köveit is felhasználták. A végeredmény egy 20 km hosszú fal erődítmény lett, amelyet rekord idő alatt építettek fel, és amely védte az athéniak biztonságát, és ha kellett távol tartotta az izgága szomszédos államokat is.
Lassan Athén lett a Földközi-tenger keleti felének ura. Szövetségesei engedelmeskedhettek, és fizethették a béke számláit. És ha valamelyiknek ez nem tetszett, hamar ott volt az athéni flotta a kikötőjében "baráti látogatáson".
Ellenség a szomszédban:
A hatalmi viszonyok megváltozása a spártaiaknak is feltűnt. Az athéni flotta gyarapodása látványos volt, de amikor kiderült, hogy Athén falat is épített, ez már komolyan elgondolkodtatta a spártaiakat.
A spártaiak nem szerették a falakat, mert a fal várost jelentett, és a városok - ha az ember nem elég elővigyázatos - olyasmik, mit a demokrácia. És ha volt, amit a spártaiak nem szerettek, az a demokrácia volt. Spártának nem is voltak falai! A mondás szerint: "A birodalom falai a harcosok, a határ a dárdák hegye!" A spártaiak szerint nem a törvények, a falak, vagy a nagyszabású középületek teszik a várost, hanem az eszmények. Spárta a fejek és a szívek városa volt, és szerintük a háborúba vonuló hoplita harcosok fegyelmezett menete adja a város és egyben az állam igazi lényegét.
